Kicsit messzebbről futok neki a témának, mert én és az agapé legalább három felől találkoztunk a plébánián. Az első, hogy sokáig éltünk a nyóckerben, ahol Futó Karcsi bácsi legendás lelki vezető a diákmise végén agapét szervezett és vezetett le, hiszen személyesen üldözte a híveket a forró feketével, megjegyezvén, hogy íme, az egyházüldözés: a pap üldözi a híveket a kávéval.

A második összetevő: Olvastam egy szakkönyvet, melyet korrigálásra kaptam, a Közösségfejlesztés címűt. Ez sok mindenről szólt, az atomizáltság okairól, a polgárosodásról, s oda tendált, hogy a hagyományos közösségek felbomlása után is van élet. Meg kell szólítani a települések tagjait, s egy fedél alá gyűjteni, ahol kiderülhet rövid időn belül, ki mihez ért, ki mihez kér segítséget, ki mihez tudna adni/kapni segítséget. Magyarán: Ismerjük föl, hogy kölcsönösen hasznára lehetünk egymásnak. Agapéra átfordítva: Kölcsönösen szerethetjük egymást a közvetlen megismerésen keresztül.
A harmadik összetevő: Íráskészségem lehetővé tette, hogy tapasztalataimat korrekt módon megfogalmazva tálaljam az egyházközségi ülésen. Az ott jelenlévők jelentős része igen fellelkesedett. Igen, ezt meg kell csinálni. Benne leszünk!

Az élet úgy hozta, hogy néhányan benne voltak, zömmel pedig nem. Az élet igazolta, hogy ha valaki valamit képes tárgyilagosan megírni, nem jelenti azt, hogy személyes adottságai predestinálják rá, hogy végre is tudja hajtani. (Vö. Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja.) A leírásban szerepelt: Kell egy ember, aki lelkesíti, megszólítja a többieket. Ő a kulcsfigura. A fent említett esetben ez a templomigazgató volt, de lehet bárki, akinek ehhez van adottsága. Aki beédesgeti a közösség tagjait, aki odamegy mindenkihez és megszólítja, aki emlékezik rá, kit hogy hívnak, mivel foglalkozik, mi bántja, miben jeleskedik stb.
Ha már összeállt az agapén részt vevők állománya, tehát együtt a társaság, akkor a legcélszerűbb, ha valaki mesél magáról, valamilyen élményéről, miközben a többiek csendben eszegetnek. Valaki hirdet, valaki a többiekre mosolyog, s néhány percet szánva egy-egy emberre állófogadáshoz hasonló módon kicsit beszélgetnek egymással az emberek.

Ehhez – tudom – némi civil kurázsi kell. Na, ez az, amit még gyakorolnunk kell.
A terv vagy nyolc éve itt megbicsakolván, azonnal előrukkoltunk az ún. desszert”-tel. Ha nem szeret senki saját szavaival szólni a többiekhez, keres valami jópofa történetet, egy mesét, egy krokit, egy csattanós szösszenetet és felolvassa. Valamit kell, hogy mindenki kapjon. Így szoktunk rá a felolvasásra. Ez nem kötelező. El is maradhat. Semmi se kötelező. (Gondoljunk csak arra, ha rokonlátogatásra megyünk, nem tervezzük meg: Most az én blokkom következik. Ezt és ezt fogom mondani. Spontán módon szokott az menni, mégis gördülékenyen.)
Ide kellene eljutnunk az agapéval: egymás társaságának örülni.

Még csak egy témát vetek fel: a szervezését. Néhány kitartó pár, személy vállalkozott rá, hogy ha kell, elvigye a vállán ezt a rendezvényfélét. Köszönet érte mindnyájuknak. Korunk betegsége a vállalkozások hárítása. Hátha mégse érek rá, alkalmatlan vagyok arra, hogy húsz kenyeret megkenjek, nincs történet, amit felolvassak, egyébként se lehet abból baj, ha távol tartom magam a közszerepléstől.
Be kell látnunk, hogy egy lapátnyi nagylelkűség nélkül semmi sincs.
Aki megpróbálta, és történetét megtapsolták, ételét megdicsérték, tapintatát jó néven vették, az tudja, hogy érdemes áttörni a bezárkózás falát, és belevágni olyasmibe, amit korábban nem tett.

(„Gyakoroljunk, hátha tudunk!” – mondta a Négykezes c. jelenet hegedűse.) Adja Isten, hogy sokaknak sikerüljön. Nem rossz ez a fajta találkozási forma, de még dolgozni kell rajta.

(írásom lehet egyfajta fórum indító anyaga is. Ha van észrevétele valakinek, ne rejtse véka alá.)

Üdvözlettel:
Gyorgyovich Miklós, aki írja és Tücsi (Klárika, Mőci s mindenki más), aki csinálja.